Az utolsó időkben nem csak az evangélium terjed robbanásszerűen, hanem nyílván mondja a Biblia hogy a keresztényellenes és antiszemita elvek népszerűsége is megnő.
A március 15-ei pesti forradalom ismét felvetette a zsidók emancipációját. A 12 pontból a negyedik, törvény előtti egyenlőséget követelt „polgári és vallási tekintetben" az izraelita honpolgárok számára is.
Néhány nap múlva, 1848. március 17-én „a magyarországi és erdélyhoni zsidók képviselete" egy, a hazai zsidókhoz intézett kiáltványban üdvözölte a polgári forradalmat. Szerzője Kunewalder Jónás, a pesti zsidó község és az országos választmány elnöke volt, aki a körlevélben a nemzeti célokkal való azonosulás mellett tett hitet az alábbiak szerint: „Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban mi csak honfiak, csak magyarok vagyunk."
A márciusban megalakuló Közcsendi Bizottmány tagjai között zsidók is voltak, s ifjaik közül számosan léptek be a szerveződő nemzetőrség soraiba. Az ígéretes folyamatot azonban megakasztotta a tavasz folyamán kibontakozó pogromhangulat, s több városban (Pozsony, Székesfehérvár, Szombathely, Vágújhely) zsidóellenes zavargások robbantak ki. Az indulatok lecsillapítására a kormány április 22-ei rendelete ideiglenesen kizárta a zsidókat a nemzetőrség soraiból. (A rend helyreállása után, május végén hatálytalanították.)
A zsidóság csalódottságát növelte, hogy a polgári átalakulást biztosító áprilisi törvények (1848. április 11.) nem rendelkeztek a zsidóságról, a vallásszabadságot csak a törvényesen bevett felekezetek számára biztosították, s nem vették fel a zsidókat a városok választópolgárai közé sem. A júliusban összeülő népképviseleti országgyűlésen ismét elhalasztották az emancipáció megtárgyalását, hiába interpellált a zsidóság érdekében Kállay Ödön képviselő, majd pedig a kirobbanó szabadságharc miatt vették le a napirendről.
A zsidóság az őt ért sérelmek ellenére a forradalmi kormány oldalára állt. A májusban megalakult kivándorlási irodák szeptembertől már a honvédzászlóaljakba jelentkező önkéntesek összeírásával foglalkoztak. Ugyanakkor megerősödött a zsidóság polarizációja, a radikális és mérsékelt reformerektől elkülönültek a hagyományhűek (ortodoxok és haszidok), akik elutasították a vallási reformot, az emancipációtól pedig a zsidó község (kehillá) önállóságának elvesztését féltették.
A negyedmilliós magyar zsidóság társadalmi számarányát (közel 2 százalék) messze meghaladó mértékben vette ki részét a harcokból. Kossuth 20 ezer főre becsülte a zsidó honvédek számát (mások kevesebbre), akikről Görgey Artúr fővezér is elismerően nyilatkozott: „Fegyelmezettségben, személyes bátorság és szívós kitartásban, tehát minden katonai erényben, derekasan versenyeztek többi bajtársaikkal..." Klapka tábornok pedig így vallott: „Mindjárt a hadjárat kezdetén vitézül és kitüntetéssel harcoltak és később is, egészen a háború szerencsétlen kimeneteléig és a világosi katasztrófáig."
A törzstisztek között kevés zsidót találunk, a tisztek és altisztek között már lényegesen több nevet említhetünk. őrnagyi rangot ért el Frank Jakab, aki a világosi fegyverletétel előtt vezérkari feladatokat látott el a feldunai hadseregben. Címzetes honvédőrnagy volt Damburgi Ede, aki a debreceni Függetlenségi Nyilatkozatot vitte el az amerikai kormányhoz. Csemegi Károly őrnagy - később híres jogász, a Csemegi-kódex (büntetőjogi törvénykönyv) szerzője - gerillacsapatot szervezett, s a bánáti és bácskai hadjáratban harcolt. Öccse, Csemegi Károly, a Kazinczy-hadtest századosaként tette le a fegyvert Zsibónál 1849. augusztus 24-én. Holländer Leó honvéd őrnagy a Komáromot védő hadtest élelmezési biztosaként ténykedett, fia, Holländer Gyula százados ugyanott szolgált a vár 1849. október 4-ei feladásáig. Reményi Ede hegedűmű vész, zeneszerző, Görgey segédtisztje és tábori hegedűse volt, s a szabadságharc után fényes karriert futott be; bátyja, Reményi Antal százados pedig a komáromi védőseregben harcolt. Aranyi Márk százados szabadította ki katonáival 1849. február 24-én Cibakházánál a fogságba esett gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, a későbbi vértanú tábornokot. Mások tábori rabbiként lelkesítették a katonákat, mint Löw Lipót a Veszprém megyei nemzetőrök mellett, vagy Einhorn Ignác Komáromnál. Jelentős számban voltak zsidók a katonaorvosok között, köztük a kiegyezés után bárói címre emelkedett Korányi Frigyes honvéd főorvos.
Számosan hivatalnokként szolgálták a hazát, így például Heilprin Mihály, aki Szemere belügyminiszter sajtófőnökeként lelkesítő verseket írt. A Kossuth-bankókat a zsidó Tyroler József készítette. A zsidók nélkülözhetetlen szerepet játszottak a honvédsereg felszerelésében és ellátásában, de bekapcsolódtak a kémszolgálatba is. A polgári lakosság pénz- és természetbeni kölcsönökkel, adományokkal vállalt részt a hősies küzdelemből.
A szegedi országgyűlés utolsó ülésén, 1849. július 28-án Szemere Bertalan miniszterelnök beterjesztésére a képviselők ellenvetés nélkül szavazták meg a zsidók teljes politikai és polgári egyenlősítését kimondó törvénycikket (1849. évi IX. tc.), amely azonban a zsidó vallás recepcióját nem tartalmazta.
Szemere az alábbi szavakkal méltatta a zsidók érdemeit: „Uraim, ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket még nem bír, mit bírnak a többiek, kik vele harcolnak, azt hiszem, az igazság kívánja, hogy... a nemzetgyűlés azon elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai (bekiáltás: Igaz!), jogban, kötelességben a (kitörő éljenzés) többiekkel egyenlők."
A cikk a Hetek hetilapban jelent meg
www.hetek.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése